A Szilágyság 1848-ban

Wesselényi Miklós küzdelme a jobbágyfelszabadításért történelmi jelentőségű tett volt. Az 1848. június 6-án a Kolozsvárt ülésező diéta által megszavazott s június 18-án életbe lépett IV. törvénycikk eltörölte az évszázados rendi-feudális történelmi rendszert, s ezzel elhárította a polgári társadalom útjából a legnagyobb közjogi akadályt. 1848-ban egy új parasztosztály született Erdélyben, amelynek nagyobb része szabad földtulajdonos volt, ami lehetővé tette a kistulaj-donra épülő, öntörvényű családi földművelési rendszer megszületését és tartós fennmaradását. Azt az átalakulást, amelynek Wesselényi Miklós egyik kiemelkedő előmozdítója volt, Erdély újkori történetének legjelentősebb társadalomtörténeti eseményeként kell számon tartanunk.

Közismert, hogy Kraszna megye, Közép-Szolnok és Kővárvidék társadalmának tipikus feudális-rendi jellege volt. Társadalmi szerkezetük kialakítása sok évszázados múltra tekintett vissza. A társadalmi hierarchia csúcsán az arisztokrácia helyezkedett el, aztán a nemesség különböző rétegei következtek, majd a kevés másféle szabad és városi lakosság; a társadalmi szerkezet alsó lépcsőfokain a nagy többséget kitevő földművelő s kisebb mértékben ipart űző jobbágyságot és zsellérséget találjuk. A Szilágyság területén a jobbágynép többsége román volt, de tömegesen élt itt magyar jobbágyság és zsellérség is. A Szilágyságban a jobbágyfalu volt tipikus; a nemesfalvak száma csekély, felsorolásukat azért tartjuk szükségesnek, hogy a kutatás figyelmét felhívjuk ezekre is. Mindössze Désháza, Diósad, Lele, Szilágyfőkeresztúr és Vérvölgy mondható magyar nemesfalunak, bár nagyszámú kisnemes élt több más helységben is (Ákos, Doba, Magyarcsaholy, Szilágycseh, Tasnád - Közép-Szolnokban; Bagos, Kémer, Kraszna -Kraszna megyében). Trócsányi Zsolt kutatásai szerint a Bánffy, Bethlen és a Teleki főúri nemzetségnek volt a legtöbb jobbágya, utánuk a Wesselényiek, az Andrássy, Kemény, Kornis, Tholdalagi családok következtek, ha a birtok terjedelmét és a tőlük függő parasztcsaládok számát vesszük számba. Igen népes volt a köznemesek (középnemesek) rétege is (Ajtaiak, Bagosi család, Bölöniek, Bydeskutiak, Hadfaludyak, Kabosok stb.). Mivel a népesség zöme, a függő parasztság valamilyen feudális jellegű szolgáltatással tartozott (robot, dézsma, fuvar) a földesúri családok valamelyikének, az úr-paraszt ellentét hol nyíltabban, hol lappangva, de jelen volt a szilágysági társadalomban. Sokasodtak az ellentétek azért is, mert a földesurak éppen az 1848 előtti évtizedekben fogtak hozzá a racionális gazdálkodás érdekében a birtokrendezéshez, igyekezvén megosztani a közös legelőterületeket, ami viszont a népi állattenyésztést hozta nehéz helyzetbe, miközben az erdők a feudális tulajdonjog természete szerint majdnem kizárólag földesúri tulajdonban maradtak.

A földesúr-jobbágy viszony rosszabbodását felismerő Wesselényi Miklós - 24 jobbágyfalu földesura - már az 1830-as évektől olyan úrbéri törvény elfogadásáért emelt szót, amely szabályozta volna a jobbágy helyzetét, lehetővé téve önmegváltását (örökváltság) is. Nem rajta múlt, hogy küzdelme 1848 előtt sikertelen maradt.

Wesselényi álláspontját, akárcsak nagy kortársai: Széchenyi, Kossuth, Deák Ferenc magatartását a jobbágykérdésben alapvetően liberális nézeteik határozták meg. Meggyőződéssel vallották, hogy annál biztosabb a jog, minél többen osztoznak benne, s annál szilárdabb a polgári társadalom, amelyért küzdöttek, minél több benne a tulajdonnal bíró egyén. Wesselényi, akárcsak Kossuth, ugyanakkor majdhogy varázserőt tulajdonított a szabadságnak. Hittel hirdette, hogy aki jogot, szabadságot s tulajdont ad Erdély lakosságának a többségét kitevő jobbágyságnak, az biztosan számíthat a sikerre, mert megnyeri, s a maga oldalára állítja az így felszabadítottak tömegét. Wesselényi abban különbözött említett nagy kortársaitól, hogy jobban ismerte Erdély sajátos helyzetét, amely népességének etnikai-nemzetiségi viszonyaiból következett. Jobbágyfelszabadító nézeteit s politikáját sajátos helyzetismeretéből alakította ki.

A reformkorban az erősen konzervatív bécsi nagypolitika s az ugyancsak konzervatív erdélyi magyar nemesség szövetsége megakadályozta, hogy Wesselényi és követői megvalósíthassák a jobbágykérdés közjogi rendezését. 1848 azonban új helyzetet teremtett, amikor minden percet számításba kellett venni.

Halogatni a felszabadítást már csak azért sem lehetett, mert a Pozsonyban ülésező országgyűlés Magyarország számára már március 18-án elfogadta az úrbéri szolgáltatások megszüntetéséről szóló törvényt, s ennek híre gyorsan terjedt Erdélyben is. Szilágysomlyóról március 27-én írta Kiss Károly jogügyi intézőjének a következőket: Kraszna megyében „a parasztság közt nagy a békétlenség az iránt, hogy olly rég biztatják az úrbérrel, olly rég kecsegtetik az ígéretekkel s mindeddig semmit sem kapott, holott most is azt hitte, hogy a gyűlés az úrbér kihirdetése s behozatala végett hivatott egybe" (Leveleskönyv 34.89). A megyei közgyűlésen azonban, amire a célzás történt, nem az úrbérrel, hanem a követválasztással foglalkoztak. Wesselényi Miklós, akit a márciusi események híre Zsibón ért, már a fentiek előtt elkezdte a jobbágykérdés megoldását. Ám azt is tudta, hogy a jobbágyrendszert Erdélyben (és a Partiumban) is csak törvényhozó fórum törölheti el, ezért sürgette a nemzeti liberális mozgalom más megyei híveivel az erdélyi országgyűlés mielőbbi összehívását, hogy az átalakulás törvényes jogi kereteit megalkossa. Viszont amíg ez megtörténhet, a földesuraknak kell fokozatosan engedményeket tenniük a jobbágyterhek csökkentése által.

Követésre szánt példát szolgáltatott maga is: 1848. április 26-án felére csökkentette a robotot Zsibón s több közel fekvő faluban, miközben a gyűlésbe hívott népnek azt is bejelentette: Magyarországon megszűntek a jobbágyi szolgáltatások, ez fog történni a Partiumban is, mihelyt a reinkorporáció, vagyis a Magyarországhoz való visszacsatolás, amelyet már 1836-ban elhatározott az országgyűlés, megtörténik. Addig azonban a parasztságnak be kell érnie a részleges engedményekkel (Wesselényi Miklós Nagy Lázárhoz. Leveleskönyv, 1848. április 17). Wesselényi bejelentését a jobbágyság kedvezően fogadta. Kelemen Béni, az uradalom jószágigazgatója, Wesselényi barátja 1848. március 30-án megnyugtatta a Pozsonyba indult Wesselényit: „Elutazásod óta itt semmi újság. Szolgáló embereid között csend, a nyilatkozatod értésével megelégedés mutatkozik". A fenti sorok a zsibói magyar jobbágyokra értendők, de a rónai s hosszúújfalusi román jobbágyok is annyira örültek „a váratlan concessionak", hogy az eredményt kihirdető uradalmi tisztségviselőt „örömükben fel akarták emelni". Egy április 3-án Zilahon keltezett levél megerősíti az előbbieket: „A sibói uradalom emberei nagyságodat áldva, teljesítik kötelességüket" (Kiss Károly Wesselényi Mikósnak. Wlt). Wesselényi példáját több partiumi földesúr is követte: br. Wesselényi Ferenc, Jósika Lajos, Teleki Imre és mások abban a reményben, hogy így a belbéke megmarad. Sajnos az eredmények nem igazolták a várakozást, kezdeti békés kiváró álláspontját a jobbágyság gyorsan meghaladta, nem elégedett meg a részengedményekkel, hanem az azonnali és teljes felszabadítást követelte. Ha április 3-án Kiss Károly uradalmi tisztségviselő még azt írhatta: „A volt parasztság a nemességtől, ez tőlük fél, s így reméllem, a közcsend fel nem bomlik", április 30-án a neves író, Jósika Miklósnak - Wesselényi kebelbarátjának hozzáküldött levele már változott helyzetről számol be: „Jóságodat a turbucaiak, husziaiak s hallom a sajmosiak is evvel hálálták meg, hogy oda nyújtott ujjad helyett az egész kezet elvették. Ezeket követte Tihó, Kettősmező, Hadad, Drág, Galgó, hol az úrbéri tartozásokat többé teljesítem nem akarták... Én húsvét előtt mintegy hét nappal magokat önfejűleg eliberált falukkal, mint egy abronccsal valék körülvéve".

Ekkor érkezett meg a Pesti Napló, benne Wesselényi Pozsonyból küldött felszólításával, hogy a földesurak siessenek, ne fillérezzenek, szabadítsák fel a parasztokat, mielőtt azok önmagukat felszabadítanák, vagy a bécsi kormány tenné azt, mert ez esetben a nemesek nem számíthatnak volt jobbágyaik hálájára, de bosszú áldozatai lehetnek. Erre írja Jósika Miklós április 30-án kelt levelében, hogy „Galgó önfejűleg megtagadta a szolgálatot..., nehogy embereim Szurdukon is azt tegyék, emancipáltam őket" (Wlt). Nem segítette elő a földesurak és jobbágyaik békés egyezkedését az, hogy a háborgó falvakba (Hadad, Gorbó, Szilágycseh) katonaság szállt ki, az esetleges nagyobb kitörés, rombolások megakadályozására s a nép engedelmességre szorítására. Voltaképpen mi mozgatta az eseményeket? Mindenekelőtt az, hogy a jobbágyság azonnali s teljes felszabadulást követelt, amit a nemesség nagyobb része megtagadott. Hozzátartozik a kérdéshez az, hogy a parasztság félelme, amiről az egyik zsibói tisztviselő leveleit idézve az előbb szóltunk, hovatovább elpárolgott, s a tömegek erejükben bízva mind többen és többen tagadták meg a robotot, miközben a földesurak félelme tovább fokozódott. Teleki Imre, Kővár vidék egyik legnagyobb konzervatív földesura írta Apor Józsefnek: nagyon sok jobbágya van, de „alkalmasint koldussá leszek, hát még aki el van adósítva, mit tészen, honnan él s a szőlő mívelésről le kell mondani, mert pénzel(!) nem lehet, ellopja a tiszt; itt a földnek betse leszáll, mert mindenki részbe, bérbe adja; én is úgy teszek, gyönyörű ménesemet eladom s marháimat (is); ha addig főbe nem vernek, fel nem gyújtanak" (ApLt N. XXI/4).

A földesurak egyrészt jövőjüket féltették, mert a robot nélküli gazdálkodásra nem voltak felkészülve, másrészt - és ez volt a nyomósabb ok - fizikai megsemmisülésüktől tartottak.

A magyar nemesség várható sorsa iránt Wesselényi Miklós sem maradt közömbös. Attól tartott, hogy amíg a jobbágyfelszabadításért járó kárpótlás meg fog történni, a földesurak elszegényednek. Mégsem érthetett egyet azokkal, akik elsietettnek tartották a magyar országgyűlés jobbágyfelszabadító törvényét (Leveleskönyv 34. 68-69), mert „... akik eltörölték a jobbágyságot, azokat bizonyosan azon meggyőződés vezérelte, miszerint csak ezen adás által akadályozhatják meg, hogy ne vegyenek; mit pedig forrongás ily szakában neki bőszült nép, vagyis tömeg, vér s pusztítás nélkül tenni nem szokott". Majd Kiss Károlynak küldött levelében a helyi kérdésekre terelte a mondanivalót: „Bár a mi szilágyi népünk lenne képes és hajlandó megérteni mind robot, mind dézsma megszűnése bizonyos reájok nézve, mihelyt Magyarhonná válunk, s hogy ez annál hamarabb fog történni, mentől csendesebben fogják magokat viselni".

A helyzet súlyosbodása aggodalommal tölti el, de reménykedik, hogy rövidesen királyi biztosi minőségben érkezvén vissza a Partiumba, megállíthatja a kedvezőtlen folyamatokat, s békésen kihirdetheti a jobbágyok teljes szabadságát. Április 29-én Pestről Zsibó felé tartva írta Nagy Lázárnak: „Lehet és kell az emberekkel tudatni, miszerint én mint királyi biztos megyek le a Szilágynak, tehát Sibó-nak is megvinni azon jótéteket, melyekkel az ország nemessége s a király megajándékozta azokat, akik eddig parasztok (jobbágyok) voltak, ezentúl pedig szabad hon polgárai lesznek". Végül kérte, közöljék azt is az emberekkel, hogy királyi biztosként rendetlenséget tűrni nem fog.

Wesselényi valóban királyi biztosként érkezett meg a Partiumba, ahol nyomban munkához látott. Kraszna megyében május 8-án, Közép-Szolnokban 15-én, Kővár vidékén 22-én kihirdette a reinkorporációval egyidőben a jobbágyfelszabadítást a magyarországi áprilisi törvények értelmében. Ezek alapján megszűnt az addigi jobbágyság robot- és dézsmakötelezettsége, s annak a földterületnek, amely a kezükön volt, tulajdonosaivá váltak. A vitás kérdéseket a törvényszékek fogják elbírálni. Az úri székek megszűnnek, tehát az addigi jobbágyügyek polgári bíráskodás jogköréhez tartoznak. A volt úrbéresek nem fizettek kárpótlást a földesuraknak, a kármentesítés az állam feladata lett. Mivel a zsellérek nagyobb része eddig sem használt ún. úrbéres földet, csak földesúri (majorsági) kisebb parcellákat művelt meg, az 1848-as törvények értelmében nem jutottak földtulajdonhoz, de személyileg szabadokká váltak. Wesselényi május 23-án Somkúton Teleki Sándor főkapitányt írásban szólította fel: „Vigyázzon arra, hogy sem földesúr eddigi jobbágyaitól, sem ezek földesúrtól vagy bárkitől földet, rétet vagy erdőt elfoglalni ne merészeljenek". Az előfordulandó vitás esetek elbírálásakor a kormány fog intézkedni. Ezek után Wesselényinek a Partiumból Kolozsvárra kellett sietnie, ahol május 29-én megnyílt Erdély országgyűlése, és ez 1848. június 6-án kimondta, hogy Erdélyben június 18-án a jobbágyrendszer megszűnik. Wesselényi részt vett a törvény kidolgozásában, és az ünnepi beszédet is ő mondta el. Bár pillanatnyilag a Partium nem tartozott Erdélyhez, mivel azonban 1849 őszétől, a magyar forradalom leverésétől ismét Erdélyhez csatolta a Habsburg közigazgatás, a kolozsvári országgyűlés törvényei nem maradtak hatás nélkül a szilágysági viszonyokra sem. A Kolozsvárt elfogadott jobbágytörvény tulajdonképpen a magyarországinak kissé az erdélyi viszonyokhoz mért változata volt. Lényegi különbségeket a kettő között nem találunk. Az erdélyi IV. törvénycikk is világosan kimondta: az eddigi robotra és dézsmaadásra kötelezett jobbágyok szabadokká s földtulajdonnal rendelkező polgárokká válnak. S mivel megszűntek a nemesi kiváltságok is, életbe lépett a közös teherviselés, valamint a törvény előtti egyenlőség rendszere. Az eddigi feudális-rendi világ törvényei leomlottak, s fokozatosan kialakultak a polgári történelmi rendszer keretei.

A Partiumban májusban hirdette ki Wesselényi a jobbágyviszonyok eltörlését, s nyomban megkezdődött annak gyakorlati megvalósítása, de nem volt mentes a konfliktusoktól. A több száz éves jobbágyrendszer felszámolása során számos olyan kérdés is felmerült, amely a földtulajdon rendezetlenségéből adódott. Sok esetben a parasztság igényt formált s el is foglalta azokat a földeket, amelyek szerinte korábbi birtokrendezések során kerültek nemesi tulajdonba. Másrészt a Habsburg-hatalom, s főként a polgári átalakulásokat ellenző „kamarilla" propagandája nagy sikerrel terjesztette azt az álhírt, hogy a jobbágyokat a császár már régen felszabadította, de ezt a nemesek eltitkolták. Ez a propaganda erősen megnövelte a parasztság nemességellenes hangulatát, s gyakori jelenséggé vált a nemesi tulajdonban levő földek elfoglalása, a vetések lelegeltetése. Röviden: a falvak népe erőszakos fellépéssel igyekezett többet szerezni a faluhatárból annál, amit a törvény megengedett. Ez okozta a legtöbb konfliktust a parasztság és a hatóság között, amely megpróbált gátat vetni a parasztmozgalmaknak, gyakran maga is erőszakot alkalmazva.

A parasztmozgalmakban nagy szerepe volt a magát megcsalatva érzett zsellérségnek, amelyet 1848 tavaszán még sikerült elnyomni, s a kérdések rendezését békés irányba terelni, ám az 1848 őszén beindult új, nagyon erős parasztfelkelés időlegesen megállította ezt a folyamatot. Csak néhány évvel a magyar szabadságharc leverése után került sor az úrbéri viszonyok megszüntetésének újraszabályozására, de sem az 1853-as magyarországi, sem az 1854-es erdélyi császári pátens nem érintette lényegesen az 1848-as jobbágyfelszabadító törvények főbb rendelkezéseit.

A Szilágyságra vonatkozó adatok alkalmasak arra, hogy a változásokat számszerűségükben is megfigyelhessük. Az 1857-es statisztika a szilágysági falvakban 20 545 földtulajdonost, valamint 4352 mezőgazdasági segédmunkást s 13 837 napszámost mutat ki (Erdély 398-9). Nem kétséges, hogy a földtulajdonos kategória magában foglalja a volt jobbágyságot, míg a mezőgazdasági segédmunkás és napszámos réteg a földdel nem rendelkezőket jelölte.

A falusi népességnek mintegy 35-40%-át a földvagyonnal nem rendelkező szegényrendű napszámos és szolgaréteg tette ki. Következésképpen amíg a birtokos parasztság öneltartó, viszonylag stabil társadalmi réteg volt, a földnélküli falusi rétegeknek gazdaságilag a legnagyobb kiszolgáltatottságban kellett élniük. Ennek a rétegnek a helyzete jelentette az egész kiegyezési korszak (1867-1918) legsúlyosabb szociális problémáját.

Az a társadalmi változás, ami az 1848-as jobbágyfelszabadítás nyomán bekövetkezett, radikális volt: a jobbágyságból egy új kisgazda társadalom alakult ki, tagjai magángazdaságot folytattak. A föld nélkül felszabadult zsellérség viszont átalakult szabad napszámos réteggé. Ez a két réteg alkotta egészen az 1960-as években végrehajtott erőszakos kollektivizálásig az erdélyi falu népességének mintegy kilenctizedét.

Ezt a nagy jelentőségű átalakulást, amely a polgárosodás alapvető közjogi társadalmi feltételeit megteremtette, nyomon követhetjük a vonatkozó fogalomrendszer megváltozásában is. Az 1848 előtti, sőt a jobbágyfelszabadítás idejének forrásai nemesekről s jobbágyokról, zsellérekről szólnak, vagyis a feudális-rendi társadalom tipikus fogalmait használták a különböző társadalmi kategóriák megjelölésére. Az 1857-es erdélyi statisztikában viszont már ilyen címszavakat találunk: földtulajdonos, iparos, gyáros, mezőgazdasági és ipari munkás, szolga, tisztviselő és így tovább. Az új kategorizálás alapja az illető társadalmi rétegeknek a tulajdonhoz való viszonya.

Egyed Ákos

Kommentek

Ehhez az íráshoz nem lehet kommentelni.