Kraszna vármegye

Kraszna vármegye Erdély egyik legkisebb vármegyéje volt, a 18. század első felében (1727) 61 lakott falut és egy mezővárost, Szilágysomlyót foglalta magába. Falvai a Meszes és a Réz hegység lábánál, a Berettyó és Kraszna felső szakaszának völgyeiben terültek el. A fejedelemség korában, mint a Partium egyik vármegyéje, az erdélyi fejedelem fennhatósága alatt állott. 1690 után azonban a többi partiumi vármegyével együtt Magyarországhoz csatolják. Kraszna vármegye kettős kormányzati rendszer alá kerül, politikailag és polgári ügyekben a Gubernium, pénzügyileg a magyar kamara hatósága alá tartozik. E helyzet 1732. december 31-ig tart, amikor III. Károly döntése nyomán Kraszna, Közép-Szolnok és Kővár vidék Zaránd megyével egyetemben minden szempontból, tehát adóügyileg is, a Gubernium hatósága alá kerül.

A 18. századi Kraszna vármegye társadalmi helyzetének felmérése az úgynevezett sóösszeírásokból lehetséges, amelyek azért készültek, hogy számba vegyék a vármegye településein élő családokat, akik sójuttatásban részesültek. Az osztrák berendezkedés után a bécsi udvar saját ellenőrzése alá vonta Erdély fontosabb gazdasági ágazatait, és ehhez tartozott a sóbányászat és a sókereskedelem. Ennek az lett az eredménye, hogy megszüntette a nemesség kedvezményét, amely az ingyen sóra vonatkozott, és a lakosság számára eladott sónak pedig magas árat állapított meg. Ez kiváltotta Kraszna és Közép-Szolnok vármegyék, valamint Kővár vidék nemességének elégedetlenségét, akik az udvari kamarához fordultak kiváltságuk visszaszerzése ügyében.  A nemesség törekvése egybeesett az udvar azon szándékával, hogy hatékonyabbá tegye a sógazdálkodást, és ehhez szükség volt a fenn említett vármegyék lakosságának a bevonására a sószállításba. Ugyanis jövedelmező sógazdálkodást csak akkor lehetett elérni, ha a só eljutott a sókitermelő aknáktól távolabb lakó vásárlókhoz. Mivel a piacra való szállítás díja alkotta a költségek legnagyobb részét, az udvar rávette a vármegyék nemességét, hogy jobbágyaik által vegyen részt a szállításban, és ennek fejében a vármegye minden gazdasága (nemesi és paraszti egyaránt) jutányos áron kap bizonyos mennyiségű sót (a gazdaság nagyságának függvényében) a kamaráknál. Ezzel az udvar ugyanakkor megoldotta az említett vármegyék sóellátását is, mivel ezáltal a lakosság saját költségén szállította a sót gazdaságába. A sókivitel megvalósítására 1719-ben létrehozták a somlyói sólerakatot, ahol ideiglenesen raktározták azt a désaknai, széki és kolozsi sót, amelyet a magyarországi piacra szántak. Az aknákról a sót a szilágysági fuvarosokkal szállították elég alacsony bérért Somlyóra. Ha a lakosság megtagadta a só fuvarozását, a kamara a gazdasági kényszer eszközét alkalmazta azzal fenyegetőzvén, hogy visszavonja az aknán vásárolt olcsó só kedvezményét.

Az udvari kamara szigorú ellenőrzés alá vonta az egész sókereskedelmet azért, hogy megakadályozza a sócsempészést. Gazdaságonként évi fél és másfél mázsa (kb. 56 kg) közötti sómennyiséget engedett jutányosán megvásárolni, mázsánként 21 krajcárért. Az, hogy ki mennyi sót vásárolhatott, attól függött, hogy hányan éltek a gazdaságban, és hány állattal rendelkezett az illető gazda. Ahhoz, hogy a kamarai sótisztviselők meg tudják állapítani, kinek mennyi só jár, szükség volt a lakosság falvankénti összeírására és a gazdaságukban található állatok számbavételére (Wolf 1986.235). Így születtek meg azok a sóösszeírások, amelyek adatait a következőkben szeretnénk bemutatni.

Az összeírásokat a vármegye tisztségviselői végezték a sókamarai tisztviselők felügyelete alatt. Az összeírások két változata alakult ki, az egyik változatot az általános összeírások (conscriptio universalis) alkotják, amelyek számba veszik a vármegye összes családfőit, a másik csoport a kiegészítő összeírások, amelyek csak azokat a változásokat tüntetik fel, amelyek bizonyos idő után a települések lakosságának összetételében bekövetkeztek. Altalános összeírásokat 1720, 1725 és 1732-ből ismerünk (KrVLt 1.1461,11.513, 1472), a kiegészítő összeírások pedig az általános összeírásokat követő évekből maradtak fenn, amikor is az általános összeírásokat az illető évre vonatkozóan egészítették ki naprakész adatokkal. Az általános összeírások településenként tüntették fel a következő adatokat: az első oszlopban szerepeltek név szerint azok a nemesek, akiknek gazdasági központjuk vagy kúriájuk volt az illető településen. A következő oszlopba jegyezték be név szerint, a vallásuk feltüntetésével, a papokat és 1720-ban a tanítókat is. Nevük mellett feltüntették, hány szarvasmarhájuk volt (ökör, tehén). A nemesek és papok után külön oszlopokba írták be név szerint az egytelkes nemeseket, jobbágyokat és zselléreket. Az 1720-as összeírásban az utóbbiak neve mellett egy külön oszlopban összeírták a gyermekek (proles), majd egy másik oszlopban a szarvasmarhák számát.  1725-ben a papok neve mellett feltüntették a gyermekek számát, a tanítókat pedig a zsellérek közé írták. Ugyanebben az összeírásban külön oszlopokban tüntették fel a juhokat, kecskéket, valamint a sertéseket. Az 1732-es összeírás adatokban szegényebb, nem tünteti fel a nemeseket, a katolikus és református papokat, ezek egy külön összeírásban szerepelnek, ahol csak a juttatott sómennyiséget jegyezték be. Ugyanakkor a Felső járás falvaiban a román papok esetében sem tüntették fel a gyermekek és az állatok számát. Egy másik hiányossága ennek az összeírásnak az, hogy szintén a Felső járásban, Kraszna kivételével, nem tüntetik fel a zselléreket, csak az egytelkes nemeseket, jobbágyokat és néhány falu esetében a szabadosokat.

A fentiekből kiderül, hogy az általános sóösszeírások nagyon fontos demográfiai adatokat szolgálnak azzal, hogy a családfő neve mellett feltüntetik a gyermekek számát (1732-ben a gyermekek mellé hozzáadták a családfő testvéreinek a számát is). Ezáltal lehetőség nyílik arra, hogy megállapítsuk Kraszna vármegye lakosságának a számát a 18. század harmadik és negyedik évtizedében. Az össze-írásokból a következő összesített adatokkal rendelkezünk: 1731 (1720), 2440 (1725) illetve 2174 (1732) gazdaságban 1945, 2691 illetve 2379 családfő, 4035, 7099 illetve 6779 gyermek és 1877, 2592 illetve 2257 nő, összesen 7857, 12 382 illetve 11 415 személy élt. Az összeírásokból kiderül, hogy több esetben egy gazdaságban két vagy három család is élt egy kenyéren, ezért különbözik a gazdaságok és a családfők száma. Nem tüntetik fel külön a nők számát, a családfők száma alapján hozzávetőlegesen tudtuk megállapítani.

Wolf Rudolf

Kommentek

Ehhez az íráshoz nem lehet kommentelni.