Néptánc

Szilágyságon belül néprajzi szempontból körülhatárolható a Tövishát, a Kraszna mente és a Felső-Berettyó vidéke. Nyugaton és északnyugaton azonban nem húzható éles határ, ugyanis itt egybeolvad a bihari és az érmelléki tájegységgel. Az elkülönült tájegységeket tanulmányozva a népzene és a néptánc szempontjából észrevehetőek a különbségek és a másságok.

Míg a Tövishát megőrizte hagyományosságát, addig a Kraszna mentén és a Felső-Berettyó mentén fellelhetők a nyugati beszivárgások a néptáncban is. Így például a szatmári verbunk és a lassú csárdás egyes motívumai fellelhetők mind a krasznai, mind a Berettyó menti táncokban. A nagyfalui néptáncban jelentkezett és meghonosodott a sváb (német) táncokból átvett páros körtánc.
A néptánckutatás a Szilágyságot a Felső-Tisza-vidék részeként tartja számon. Azonban ismerve a jellegzetesebb szilágysági táncokat, a másság rögtön szembetűnő, így a néptánc szempontjából jogosan tarthatjuk önálló tájegységnek.

A régi táncéletben szigorú sorrendben következtek a táncok, a lassútól a leggyorsabbig. Jellegzetes szilágysági táncrendről nem beszélhetünk, így a magyar néptáncra jellemző általánosan ismert sorrendet tekinthetjük elterjedtnek. Táncmulatságok alkalmával a zenekarok az elején csárdást, azaz lassút húznak, ezeknek többnyire bemelegítő jellegük van. Később fokozatosan gyorsítják a ritmust a friss csárdásig, melynek több megnevezése is ismeretes, így: gyors egyes, ropogós vagy ugrálós. Egy-két kivételtől eltekintve a gyakorlatból mára már eltűntek a férfi szólótáncok, melyeket eredetileg kizárólag hangszeres dallamokra táncoltak. E táncokat Szilágyságban verbunknak, figurázónak, lábalónak vagy zsibainak nevezik, mára azonban kihalófélben vannak. Motívumai szerencsére többnyire beépültek a friss csárdásba és így figurázó néven ismertek. Ilyenkor a férfiak „kieresztik" párjaikat, de ottmaradva mellettük, bemutatják az egyénenként ismert figurákat. Eközben az asszonyok helybeaprózó léptekkel követik párjaik szólózását s végül újra összefogóznak a friss csárdáshoz.

A szilágysági táncok, akárcsak az erdélyi táncok zöme, aszimmetrikus ritmusúak. A közepes ritmusú csárdásoknál ismeretesek a járatok vagy más néven átalvetők, melyek kivitelezése és formája a Szilágyságon belül is mássággal jellemezhetők a különböző tájegységekben. Legjellemzőbb a szilágysámsoni, mely a sorvégi esztámokra nem aprózó lépésekkel reagál, hanem csak egy ellentétes csípőmozgással. A járatok lépései egyénenként változnak annak függvényében, hogy a páros forgásnál belső vagy külső lábbal forognak.

A szilágysági néptáncnál, mivel a szatmári és a kalotaszegi néptánc közé ékelődöttnék kell tekintenünk, az lenne a természetes, ha a forgás itt is külső lábra és fenn hangsúlyra menne. Azonban itt ismeretes mind a belső, mind a külső lábra való párosforgás, főleg a közép és fiatal korosztály esetében. Ez a jelenség inkább a beszivárgások tényével magyarázható. A nők forgatása, pörgetése a szilágysági táncokra nem jellemző, többnyire a tövisháti táncokban van egyszeri befordítás, és vissza vagy a járatok végén vagy azok helyett.
Erdélyben leányos körtáncok jelenléte nem jellemző, azonban a kutatások szerint Alsó-Fehér megyében, a Mezőségen és a Szilágyságban is fellelhetők. A leány körtánc eredetileg speciális rendeltetésű, elsősorban a tavaszi idényhez kötődő tánc volt. A böjti időszak szigorú tilalma a körtáncra nem vonatkozott, sőt, mivel hangszeres kíséret nélküli, ekkor volt leggyakoribb. Vasárnap délutánonként a fiatalság a falu meghatározott pontjain, az ún. játszóhelyeken „bandánként" gyülekezett. A leányok énekeltek és órák hosszat táncoltak, azaz „karikáztak", mialatt a legények inkább sportszerű játékokkal szórakoztak. Táncmulatság kezdetén a fiatalság többnyire nemek szerint elkülönülve csoportosult a tánc tényleges megkezdéséig. A leányok ilyenkor is énekeltek és többnyire összefogózva karikáztak, ameddig a fiúk is bekapcsolódtak a táncba, és ezután párosával folytatták. A leány karikázó többnyire a fonókra, a hantokra volt jellemző, itt is addig, amíg a legények megérkeztek és bekapcsolódtak a táncba. A kolozsváriak emlékezetében még elevenen élnek a vasárnap délutáni spontán táncbemutatók a parkok sétányain. Ezen táncbemutatók a vasárnapi kimenőn lévő széki és szilágysági cselédlányoknak köszönhetők. Mára, mondhatni, a lányos karikázó kihalt, a leányok addig, amíg a legények felkérik őket, inkább egymás közt, párosan táncolnak, leány a leánnyal.

Habár Erdélyben inkább a Küküllő mentére jellemzőek, a Szilágyság egyes tájain, főleg a bortermelő vidékeken, ismeretes volt az üveges tánc. A leányok pántlikás boros üveggel a fejükön lassú csárdás dallamára különböző motívumokat táncoltak, közben remek egyensúlyérzékkel ügyeltek arra, hogy az üvegek a fejükről le ne essenek.

A vegyes, fiú-leány körtánc sem jellemző a Szilágyságra, azonban táncmulatságokon nem ritka, amikor két vagy ennél több pár összefogózik és a friss csárdás dallamára körbe táncol.

Ahogy a dalhagyományozás alkalma a fonó, a fosztó, a hántó volt, ezeket tekinthetjük a tánchagyományozás fontos mozzanatainak is, hiszen ahol dalra fakadtak az emberek, annak előbb-utóbb tánc lett a vége. Idesorolhatjuk azonban az ünnepi alkalmakra rendezett táncmulatságokat és bálokat is, így: farsangi, pünkösdi, arató-, szüreti, tűzoltó-, regruta- vagy az ún. végzős bálokat.

Matyi István

Kommentek

Ehhez az íráshoz nem lehet kommentelni.