Bogdánd (Bogdand)

Bogdánd neve a “Bogdán” személynév -d képzős alakjából ered. Ez a személynév szláv eredetű, jelentése “Isten ajándéka”.

Bogdánd történelme a kusalyi Jakcs család, a bélteki Drágffy, a panaszi Pázmány Péter és a Wesselényi családok történetével kapcsolódik össze. Kutatásaink jelenlegi állapota szerint állítható, hogy Bogdánd először 1383-ban szerepel a mai nevén, bár utalások vannak korábbi időkből is, amikor Másatelek és Magdand név alatt szerepel a Leleszi Konvent dokumentumaiban (1349).

Királyi birtokból családi birtokká valószínűleg 1368-ban vált I. Nagy Lajos rendelete alapján. I. Lajos halála után (1382) a Leleszi Konvent küldötte jelentette Mária királynőnek, hogy Hadad, Nádasd, Bogdánd és Korond határait körüljárták és megfelelő számú halmot emeltek, s a birtokban megerősítettek a kusalyi Jakcs mester fiai: György, István, András, Dénes és Dávid. Zsigmond király 1423-ban a kusalyi Jakcs Dénes (ki váradi püspök is volt) birtokait kusalyi Jakcs Jánosnak és fiainak adományozza, többek között Hadadot a várral együtt, Erkedet, Szert, Nádasdot, Bogdándot, Korondot és Kövesdet. 1451-ben nagyjából a fenti birtokokat ítélik oda Báthory Istvánnak a kusalyi Jakcs András és László ellenében.

Első konfliktus a Drágffyakkal 1461-ben volt, amikor a kusalyi Jakcs család tiltakozik a birtok elidegenítéséért. Aztán a több ágú kusalyi család egymás között pereli a birtokot, majd a bélteki Drágffy Bertalan zálogjogon bírja, mígnem Jakcs Boldizsár új adományként 1570-ben megkapja Zsigmond erdélyi vajdától.

Báthory István, lengyel király 1584. március 6-án Wesselényi Ferencnek adományozza Hadadot és a hozzá tartozó falvakat, s így Bogdándot is, a harcokban tanúsított érdemei elismerésének jeléül. Bogdánd történelmének leghosszabb szakasza a Wesselényi-kor, mondhatnánk azt is, hogy egészen a feudális birtokviszonyok megszüntetéséig, amikor a házasságok révén is szétdarabolódott a birtok, majd később, mikor bérbe adták.

Lakosságát tekintve elmondhatjuk, hogy végig magyar település, néha pásztorkodásra befogadott egy-két cigány családot, s a múlt század végétől 3 család izraelitát. A lakosságot - a monda szerint - a kusalyi várból telepítették, kezdetben 4 családot, valahova a mostani templom nyugati oldalára. A település életképességét bizonyítja, hogy 1543-ban 10,1570-ben 13 kapu után fizettek adót, 1625-ben kivált a hadadi egyházból, ahova addig leányegyházként tartozott, és maga tart praedicatort.

A falut valamikor 1650-1680 felégetik, s a lakosság elmenekül (akárcsak a korondiak és a nádasdiak), és csak az 1700-as évek elején települ vissza, és 1720-ig sem éri el a lakosság a 100 főt.

E vidék lakosságát 1742-ben pestis pusztítja, Korondon alig maradnak, Hadadban 174-en pusztulnak el, Ákoson 280-an, Zsibón szinte 800-an. Bogdándról ilyen adat nincs, de valószínű, ezért rendelte el Mária Terézia ezen falvak újratelepítsét. Bogdándra és Diósadra székelyeket, Hadadba németeket hoztak a Wesselényiek.

Bogdánd történelmének ez az időszaka (1650-1720) szinte teljességgel hiányzik az egyházi alapdokumentációból is. A millennium idején a Bogdánd lakossága 850 fő körül volt, ami 1914-re 1400 főre gyarapodott. 1972-1975-ös években megközelítette a 2500 főt. Azóta fokozatosan csökken a lakosság száma, 1995-ben alig haladta meg az 1100 főt.

A falu lakossága földműveléssel, állattenyésztéssel és szőlőtermesztéssel foglalkozott. Régente a szőlő fontos mellékjövedelem volt, piacoltak vele Szatmáron, Nagykárolyban, ami keveset nem értékesítettek, azt a Református Egyház pincéjében tárolták, oda vitték be a gazdák, s a bevitt mennyiségtől függően vihettek haza bort. Ezzel magyarázható az is, hogy Bogdándon nem alakult ki pincekultúra, úgy, mint a szomszédos falvakban.

Sípos László: Bogdánd, 345-347. old., in.: Szilágysági magyarok, Kriterion, Bukarest, 1999.