Szilágynagyfalu (Nuşfalău)

Szilágynagyfalu (Nuşfalău)

Szilágynagyfalu öt évszázadon keresztül a Bánffy-család uradalmi központja, s környékének jelentős törzsbirtokosa. Afalutól dél-nyugatra fekszenek a kurgánok, szláv-avar temetkezési helyek.

Nagyfalu több baptista kiadvány központja, itt szerkesztették az Igazság Hangját, Vasárnapi Tanítót, A Hit Hangjait.

Etimológiája

Szilágynagyfalu a legnépesebb falusi települése a Szilágyságnak Sarmaság és Kraszna után. A falu ma a közel hatezer főt kitevő településcsoport (Nagyfalu, Bagos, Borzas, Bürgezd) közigazgatási központja. Hozzátartozik a falutól keletre, egy patak völgy főjében meghúzódó Korlát-tanya is.

E népes, Árpád-kori település a mai Szilágy megye DNY-i részén, a Réz- és Meszes-hegység, valamint a somlyói Magura által szegélyezett medence középpontjában, a vidéket átszelő Berettyó teraszokkal kísért, többnyire árvízmentes, lapos völgysíkján fekszik, 215 m tengerszint feletti magasságban.

A falu területén találkoznak a már korábban is ismert útvonalak, amelyek Nagyvárad, Margitta, Élesd, Csúcsa, Zilah felől érkeznek. A falut érinti a múlt század végén megépített Székelyhíd-Szilágysomlyó vasútvonal, amely révén a Berettyó-felvidék és a Rézalja bekapcsolódhat a Szilágyság és ezen keresztül az Alföld, illetve Erdély vasútforgalmába.

A megyeszékhelytől 37, Nagyváradtói 89, Csúcsától 41, míg Élesdtől 43 km választja el. Kedvező közlekedésföldrajzi helyzetével magyarázható, hogy a falu a mai napig a Berettyó-felvidék legfontosabb vásáros helye.

A települést először említő oklevelek a tatárjárást követő évtizedek birtokadományozásai során születtek. A későbbi oklevelekben a következő változataival találkozunk: Nogfalw (1249), Nagyfalw, Naggfalwa (1257), Nogfolu (1333), Nog-falu (1335), Nogfolw (1538). A települést Noghfalwként említik Vatasomlaja (Somlyó) 1259-i határleírásában is, mint szomszédos falut.

Története

Szilágynagyfalu községközpont. Számos közintézménnyel, szolgáltatási egységgel, kultúrintézménnyel (művelődési ház, községi könyvtár), orvosi rendelővel bír.

Szilágynagyfalu környékét a honfoglalás előtti időkben összefüggő tölgyes-csere-gyertyános erdők uralták, a folyót pedig sűrű ártéri növényzet kísérte, valamint adott volt a legeltetésre alkalmas tisztás, a földművelésre alkalmas folyó menti sáv, a halakban és egyéb víziállatokban bővelkedő vízerek, patakok kusza hálózata is.

Ezek a dús vegetációjú, vizekben gazdag ártéri szintek, a makkoltatásra alkalmas tölgyerdők kiváló lehetőséget nyújtottak az emberi letelepedésre, így már a Körös-kultúra földművelő-állattenyésztő-halászó népe számára is.
Az avarok is korán megszállták e vidéket. A falu határában mintegy félszáz halomsír (tumulus) pedig egy szláv népesség itteni jelenlétét igazolják. A bolgár uralom elől menekülő szlávok emlékét számos patak és folyónév (Kraszna, Zoli-na, Szovárkó) és helynév (Valkó, Zovány, Kaznacs) mindmáig őrzi. Az avaroknak a szlávokkal való együttélését bizonyítják a sírokban lelt, urnaként szolgált edények, ezüst és bronzból öntött késő avar övdíszek. Telephelyük Szilágynagyfalu volt, ahonnan korongolt sajátos hullám- és vonalkötegmintákkal díszített edények kerültek elő.

Az együttélés sokáig tarthatott, mert megérte és túlélte a magyar honfoglalást. A honfoglaló magyarok korán megszállták a vidéket. A korai megtelepedést bizonyítja a korai magyar hegy- és víznévanyag (Igyfon, Berettyó, Gyümölcsénes, Almás).

A tölgyesekkel borított alacsony hegy- és dombvidék a honfoglaláskor gyéren lakott volt. Jelentősebb számú szláv lakosság a Kraszna mentén élt.

A Berettyó-felvidéken a magyarság nem létesített téli szállást, mint máshol. A patak menti legelőket és erdei tisztásokat nyári legelőként használta. Az első, állandó jellegű települések, köztük Nagyfalu is, a 11. században jönnek létre nyári szállásokból.

A Felső-Berettyó mente kezdetben a Csolt-Vata nemzetségnek volt a nyári legelőterülete, de birtokos volt itt a Napkor-Mezte nemzetség is. Nagyfalu ősmagyar, Árpád-kori település.

Első ízben a Váradi Regestrumban említik, 1213-ban, egy nagyfalusi Luzen nevű személy is szerepel, mint a bíróság tagja, aki két, lopással vádolt kaznacsi jobbágy szolgái felett ítélkezik. Egy, ugyancsak 1213 keltezésű jegyzőkönyvben a lébényi apát Ders fia Ders, valamint Nagyfalu bírája és lakói tanúskodnak ippi és kaznacsi emberek perében. E szerint a lébényi apátság e tájon is birtokolt.

A jegyzőkönyvben előforduló villa szó egyben jelzi, hogy Nagyfalu ebben az időben határjelekkel lezárt, illetve körülhatárolt birtokon fekvő falu, és hogy állandó építményekben, házakban, kunyhókban élő népesség lakta. A nagy jelző pedig az akkori értelemben vett nagy kiterjedésére és népes voltára utal.

1241-ban a mongol-tatár hadak vonulásakor aligha kerülhette el a pusztulást. A tatárjárás Kraszna vármegye lakosságát is megtizedelte, ugyanis a vidék azon a nagy úton feküdt, amelyen az egyik mongol sereg bevonult az Alföldre. Elnéptelenedett több Somlyó körüli és Berettyó menti falu.

A tatárjárás után az országba viszatérő IV. Béla király nagy birtokadományozásban részesítette azon híveit, akik a súlyos vész idején mindvégig kitartottak mellette. így került a korábbi királyi birtok, a Berettyó-völgy több faluja, köztük Nagyfalu is 1249-ben a Vas megyei Geregye nemzetségbeli Pál országbíró kezébe, az adományként kapott területet, falvakat és Valkó várát a Geregyék 1278-ig birtokolták, amikor a birtokok visszaszálltak a királyra. 1341-ben Nagyfalut, Zoványt és Valkót a várral együtt Danch mesternek, Komárom és Kraszna vármegyék főispánjának adták, ettől kezdve Nagyfalu mint Valkóvár tartozéka szerepel.

Nagyfalu több alkalommal (1333,1345,1444) a megyeszékhely szerepét is betöltötte, Kraszna vármegye gyűléseit ekkor itt tartotta. A 14. század végén a Széchiek kezére juthatott, ugyanis 1347-ben ők íratják át az oklevelet.

Nagyfalu a 15. század legelején került a Bánffy család birtokába. A család Kraszna vármegyében játszott nagy szerepet, s Tamást tekintjük a Losonczi család közös ősének, aki a Tomaj nemzetségből származik.

1445-ben Nagyfalu is egyike volt azon birtokoknak, amelyeken Losonczi Bán fia, István határjeleket állított fel, ami ellen a váradi káptalan előtt tiltakoznak Báthori István és fiai. A Bánffyak itteni korai megtelepedését bizonyítja az általuk alapított családi monostor is.

1413 előtt Losonczi VII. Dénes fia (Bánffy) György és László a Nagyfalu melletti Szilágy (Zylagh) pálos kolostort alapítják meg, melynek 1423-ban szántóföldeket és erdőket adományoztak. Nyilvánvaló tehát, hogy a 15. század elején Nagyfaluban és közvetlen környékén a Bánffyaknak kellett itt ingatlanaiknak lenniük. Ettől kezdve lett a falu öt évszázadon át a család uradalmi központja, s környékének jelentős törzsbirtoka.

Nagyfalu a 15. század közepétől kezdve lesz mezőváros. Vásártartási jogát valószínű Kémerrel egy időben (1447), Hunyadi Jánostól kapja. 1471-ben már jelentős vásárhely, melyet debreceni kereskedők is felkerestek. Mezővárossá fejlődéséhez több tényező járult hozzá. Mindenekelőtt kedvező településföldrajzi helyzete, tágas határa, gazdasági, társadalmi és népességi viszonyai (szántógazdálkodás, szőlőművelés, bor- és állatértékesítés, népes volta, a pálosok itteni tevékenysége és mint uradalmi központ stb.) 1550 tájékán már jelentős gazdasági-piaci központja mintegy 18-20 településből álló falucsoportnak, 1553-ban 41 1/2 kapu után fizet adót, ami azt jelenti, hogy népessége megközelítette a 600 főt.

1660-ban került Várad török kézre. Várad elestével együtt Somlyón is minden porrá lett. 1665-ben elfoglalják és lerombolják Valkó várát is. Nagyfalu népe számára temploma jelenthette az egyedüli menedékhelyet. A templom északi oldalát támasztó pillérek között talált emberi csontok, valamint a templomfalon tett utólagos javítások, falkiegészítések azt bizonyítják, hogy a templomot a törökök feldúlták, a lakosság egy részét leöldösték.

A török uralom után Erdély a Részekkel együtt Habsburg uralom alá kerül. A kuruc-labanc csapatok legalább olyan pusztítást végeztek, mint a kivonuló törökök. Az elpusztult vidéket újabb pusztító események követik: az 1693. és 1695. évi tatárbetörés, 1704-i rácdúlás, 1710-i pestisjárvány nyomán a falu népessége egyötödére csökkent.

Nagyfalu népessége a 18. század második felétől kezdve az elszökött jobbágyok visszaköltözésével és az idegen etnikumú népek beáramlása révén gyarapodik. 1720-ra a korábbinak közel négyszeresére emelkedik a lakosság száma, és ebben az esztendőben már kimutatható a románok jelenléte. Tömegesebb bevándorlásuk a 18. század 40-es éveiben kezdődik el, főleg a falu déli részén, a ma Hóstátnak nevezett falurészben telepednek le, mint zsellérek.

Habár Nagyfalut továbbra is városként említik, alig különbözik egy jobbágfalutól. Legfeljebb díszes temploma, néhány udvarháza, kastélya nyújt városiasabb kinézést. A 18. század második felében épült földszintes kastély még a barokk kor stílusjegyeit hordja magán, de a század végi emeletes kastély már a klasszicizmus jegyében fogant.

A lakosság számának növekedése mellett a század elejétől egy lassú gazdasági fejlődés is megindul, melyet a Pragmatica Sanctio korában megejtett két (1715, ill. 1720) országos méretű összeírás adatai bizonyítanak: szántó 266, 349; rét 98, 345 köböl, szőlő, 104, ill. 288 kapás.

A lakosság fő megélhetési forrása a földművelés, ezen belül a gabonatermesztés (búza, árpa, zab, alakor, köles, kukorica) és az ezt kiegészítő állattenyésztés. Századvégi erőteljes fellendülését bizonyítják a szőlőhegyein (Nagycsicsó) ekkor épült borpincék sokasága.

A lakosság jelentős jövedelmet valósított meg a boreladásból (korcsmálásból). Korábban szerzett kocsmajogát (vásárkor az uraké, azonkívül a városé) a helybeli földesurak megcsorbítják. 1798-ban a Bánffyak katonai erővel vették el a község kocsmajogát.

A II. József-kori első magyarországi népszámlálás alapján képet alkothatunk a falu lakosságának társadalmi rétegződéséről és foglalkozási megoszlásáról. Ekkor társadalma: 22 nemes, 119 paraszt, 106 paraszt és polgár örököse, 158 zsellér, egy pap, egy jegyző és egy kántortanító. Összlakossága megközelítette az 1720. évinek (500) a háromszorosát (1500 fő).

A 19. század első évtizedeiben a gazdasági és társadalmi helyzet súlyos romlásával állunk szemben, nemcsak Erdélyben, hanem az Észak-Partiumban is. A jobbágyi helyzet elviselhetetlenségét (a terhek növekedése, a rendkívüli adók, az átvonuló katonaság ellátása) tovább súlyosbította az 1817-es járvány, az egymást követő rossz termésű esztendők. Nem csoda, ha mindezek elmenekülést, vándormozgalmat idéznek elő. Az 1813-17. évi ínség következtében több telek maradt pusztán Nagyfaluban is.

Az 1848-as forradalom a falu számára is a jobbágyfelszabadítás volt. A jobbágyfelszabadítás után a földesurak továbbra is a Bánffyak maradtak. A parasztság a hűbéri korból a tőkés társadalomba meghatározott birtokszervezettel lépett át. A telkes jobbágy birtokos parasztként kezdett új életet 1848 után, a földnélküli zsellér pedig mint birtoktalan paraszt, agrárproletár. A közepes paraszti birtok volt a legerősebb. A falu 19. század végi paraszttársadalmának rétegződése a következő képet mutatta: nagybirtokos (1,6%), középbirtokos (47,3%), kisbirtokos (37,8%) és birtoknélküliek (cselédek, napszámosok 13,3%).

Erőteljesebb gazdasági fellendülés a község életében a múlt század végén, a jelen század elején áll be, főleg a vasút megépítésével. A Margitta-Szilágysomlyó közötti vonalat 1899-ben adják át a forgalomnak. Ezzel a község és a falu bekapcsolódik a Szilágyság és az Alföld vasúti forgalmába.

A vasút által könnyebbé vált az élőmarha és a gabona szállítása, valamint külföldi piacokon való értékesítése. Hízott ökreit svájci, olaszországi, debreceni és nagyváradi kereskedők vásárolták fel. Vásárai megélénkülnek, eddigi négy országos vására hatra emelkedik. Ennek ellenére az 1876. évi közigazgatási átszervezés során mezővárosi jogállása megszűnik és községgé minősül vissza.

Az ipar csírái a 20. század elején jelennek meg. 1920-ban létesül svájci tőkével a Darvas-La Roche-féle fafeldolgozó telep. Nyersanyaga a Réz-hegység erdeiből kikerülő tölgyfa, melyet az akkor megépült iparvasúton szállítanak. Utána nemsokára szeszgyár, gőzmalom, a 30-as évek elején pedig a Sweiger-Pop-féle cserépgyár indul be.

Az 1950-es évek elején a téglagyár évi termelése meghaladta a 10 millió darabot, mely jórészt a környék szükségletét elégítette ki, de sokat exportáltak a környező országokba is. Ugyancsak az 50-es években alakult mezőgazdasági termelőszövetkezete, vele egy időben a gép- és traktorallomás.
A faluból nem volt jelentősebb elvándorlás. A helyi munkalehetőségek, a környező települések iparvállalatai (Szilágysomlyó üzemei, az ippi szénbánya, a széplaki kőolajkitermelő és -finomító vállalat) lekötötte a falu munkaerejét, a 70-80-as években több mint félezren ingáztak a környező iparvállalatok felé.

Szilágynagyfalu a múltban vegyes profilú község volt. A kommunista rezsim utolsó éveiben a falu aktív lakosságának foglalkozási ágak szerinti megoszlása: ipar 44,7%, mezőgazdaság 32,1%, egyéb (kereskedelem, szállítás és távközlés, oktatás, művelődés, egészségvédelem) 23,2%.

1989-ben a földek visszaadása után megnőtt a mezőgazdaságban dolgozók száma, de még ma is jelentős az iparban foglalkoztatottak aránya. A téglagyár megszűnt, felszámolták a szarvasmarha-hizlaldát, valamint a gépállomást. Emiatt nőtt a munkanélküliek száma.

Szilágynagyfalu népessége a 20. században: 1910-ben 2507, magyar 2302 (91,8%), román 205 (8,2%); 1920-ban 2487, 1902 (76,6%), 275 (11,0%), zsidó 202 (8,1%) egyéb 108 (4,3%); 1941-ben 3193 2666 (83,5%), zsidó 211 (6,6%), cigány 32 (1,0%), román 219 (6,8%), egyéb 65 (2,0%); 1977-ben 3570, magyar 2598 (72,8%), román 714 (20,0%), cigány 214 (6,0%), egyéb 44 (1,2%); 1992-ben 3369, magyar 2440 (72,5%), román 523 (15,5%), cigány 378 (11,2%), egyéb 28 (0,8%).

A magyarság mindvégig abszolút többségben élt a faluban. Százalékos arányszámuk az összlakosságon belül azonban erősen csökkenő tendenciát mutat. Az 1989. decemberi események előtti négy évtizedben, főleg 1968-tól, a megyésítés óta erős beáramlásnak lehettünk szemtanúi.

A viszonylagos gazdasági fellendülés következtében több román család települt be. Ez jelentős etnikai eltolódást idézett elő a falu nemzetiségi összetételében.
A lakosságának felekezeti megoszlása: református 2235 (66,3%), görögkeleti 503 (14,9%), baptista 250 (7,4%), szabad keresztény 239 (7,1%), római katolikus 85 (2,5%), görög katolikus 11 (0,3%), egyéb 47 (1,8%). A község lakosságának kétharmada református.

A reformáció szilágysági elterjedése és meggyökerezése elsősorban Drágffy Gáspár, Kraszna és Közép-Szolnok vármegye főispánja pártfogása és felesége, a somlyói Báthory Anna támogatása mellett bontakozott ki. Szerepe volt a Gutkeled nemzetségből származó Jakcs családnak is. Valószínű, hogy Nagyfaluban a reformáció lassabban bontakozott ki, mint a Szilágyság más falvaiban, 1553-ban a falunak még plébánosa van.

1556-ban azonban a pálosok kolostora már romokban hever, a szerzeteseket jórészt elűzték, javaikat elkobozták. A helvét hitvallás tanai az 1560-as évek tájékán verhettek gyökeret. A város földesuraival együtt felvette az új hitet és nemsokára megalakul református egyháza is, első protestáns lelkészét, Czanó Dávidot már 1586-ban említik. A négy földesúrtól százhúsz kalangya búza járt a papnak; a községben minden házas ember négy-négy pint bort és egy-egy véka búzát adott.

A szilágynagyfalui oktatás nagy múltra tekint vissza. 1975-ben ünnepelte fennállásának 375. évfordulóját, és az ezredfordulón lesz 400 éves. Gyökerei a reformáció koráig nyúlnak vissza. 1600-ban a Bánffyak részéről a papnak járó százhúsz kalangya búzának harmada a rektort illette. A 17. század elején pedig a mesternek minden házas ember 12 pénzt, egy-egy pint bort vagy ehelyett 4 dénárt adott.

Az oktatás 17. századi helyzetéről, adatok hiánya miatt, alig tudunk valamit. Feltételezhető azonban, hogy folyamatossága nem szakadt meg, de fejlődése nem volt zökkenőmentes. 1675. június 20-án tartott parokiális gyűlésen határozatba foglalták, hogy „a szülőknek ne adjanak alkalmatosságot, hogy magzatjukat az iskolából kivegyék... az ábécés gyermekek 25 dénárt, fóblvasó gyermekek 40 dénárt, a deklinisták és grammatisták pedig 1 forint tandíjat fizessenek".

Tanítókról említés azonban nem történik. A tanítókra vonatkozó első adataink a 18. század első évtizedeitől kezdve bukkanak fel. 1720-ban Balthazar Kovasnai ludimagister, majd 1725-ben egy másik, Georgius Huszti nevét őrizték meg az egykori források.

Részletesebb adatok csak a 18. század második felétől jelennek meg, amikor Szabó Sámuel vezetni kezdi az anyakönyvet. Az anyakönyvek hátsó, üresen maradt lapjaira magyar nyelven kerülnek feljegyzésre az iskolával kapcsolatos egyes események, történések.

A feljegyzésekből tudjuk meg, hogy Gazda Sámuel rektorsága idején, 1759-ben új oskolaház épül, a régit pedig felújítják. Ebből az időből ismert Franciscus Vig (1760), Thomas Bara (1761), Maximus Sárkány és Joseph Székely (1773) kántortanítók neve.

A kiegyezés előtti oktatásügy helyzete teljesen ismeretlen. Az erdélyi ev. ref. anyaszentegyház Névkönyve csupán egy agg nesztorról tesz említést, aki több mint félévszázadon át (1819-1871) szolgálta a község akkori iskoláját. Az 1871-ben nyugdíjba vonuló rektor minden bizonnyal Tasnádi István volt, akiről azt is följegyezték, hogy az ő idejében a népes egyháznak alig van 10 felnőtt tagja, ki írni és olvasni ne tudna.

Az 1759-től 1882-ig működő felekezeti iskola községi, majd 1891-től állami népiskolává alakul. Négy tanerős állami elemi iskoláját 1897-ben szervezték, felavató ünnepét, melyen Petri Mór kir. tanfelügyelő is jelen volt, 1897. október 28-án tartották. A felekezeti iskola közel három évtizedes szünet után, 1919-től kezdi újra működését. Kezdetben 4, majd 1921-től 2 tanerővel, 1926-1935 között 1 tanerővel, 1935-től 1939-ig újból 2 tanerővel működik.

A felekezeti oktatással párhuzamosan folyt az állami oktatás is. A 20-as évek végén megkezdődik a magyar iskolákat felmorzsoló politika. Az állami oktatás román nyelvűvé válik, míg a felekezeti lassú sorvadásnak indul. Mi sem jellemzi jobban ezt a helyzetet mint az a tény, hogy a 303 tanköteles gyermek közül 223 jár a román tannyelvű állami iskolába. 1933-ban a régi iskolaépület helyén új, 6 tantermes iskola épül.

Az 1948-as tanügyi reform után a felekezeti és állami iskola 7 osztályos elemi iskolaként működik tovább. A román nyelvű oktatás rövid megszakítás után, 1945-ben indul be újra I-IV. osztállyal. Az 1962/63-as tanévvel kezdődően indul be a felső tagozat, jórészt magyar gyermekek beiskolázásával.
 

Hivatkozások

Források

Major Miklós: Szolágynagyfalu, 514-523. old., in.: Szilágysági magyarok, Kriterion, 1999.

Épített örökség

Szilágynagyfalusi Bánffy-kastély
Szilágynagyfalusi Bánffy-kastély A falu központi részén, a Nagyhídon átkelve a Bánffy család uradalmi épületeit pillanthatjuk meg, köztük elsőnek a Berettyó bal partján álló Bánffy Albert-féle emeletes kastélyt.
Szilágynagyfalusi református templom
Szilágynagyfalusi református templom Az 1325-ben épült első temploma tulajdonképpen Pálos-rendi kolostor volt. A kolostort 1556-ban lerombolták.
Szilágynagyfalusi görögkeleti templom
Szilágynagyfaluban jelentős számú görögkeleti is él, immár több mint 250 éve.
Szilágynagyfalusi baptista imaház
A baptizmus szilágysági terjesztése Kornya Mihály nevéhez fűződik.
Szilágynagyfalusi katolikus templom
A római katolikusok olasz körtemplomra emlékeztető temploma Jézus szíve tiszteletére épült 1938-ban.
Szilágynagyfalu Arany János emlékszobra
Szilágynagyfalu Arany János emlékszobra 2005-ben Arany János szobrot avattak fel a templom mögötti parkban.
Szilágynagyfalusi udvarházak
A falu egyébb látnivalói közé tartozik még a Állatorvosi Hivatal épülete (neoklasszicista stílusban épült).
Szilágynagyfalu Kurgánok
Szilágynagyfalu Kurgánok A falutól Délnyugatra, a Levelespatak mentén félgömb alakú halmok magasodnak.
Szilágynagyfalu Szentháromság-Hegye
Szilágynagyfalu Szentháromság-Hegye A Szentháromság hegyén, az Égiek állandó jelenlétét tapasztalják meg mindazok, akik nyitott szívvel jönnek az utolsó idők egyik zarándokhelyére.

Kiállítások, emlékházak

Szilágynagyfalu Házi Múzeuma
Szilágynagyfalu Házi Múzeuma Torkos Pál és felesége Piroska által berendezett és számontartott tárgyakat önerőből gyűjtötte össze a házaspár.

Természeti értékek

Szilágynagyfalu Lapis-erdő
Szilágynagyfalu Lapis-erdő A kurgánoktól 1-2 km távolságra helyezkedik el

Szilágynagyfalu (Nuşfalău)

Az adatok feltöltése folyamatban...

Szöveg kiegészítése

Ha a kiegészítené a szöveget, vagy hibát, hiányosságot talált benne, kérjük írja az alábbi mezőbe a módosításait, melyeket ellenőrzés után megjelentetjük az oldalon.

Kép hozzáadása

Ha képet szeretne feltölteni, kérjük válassza ki a feltöltendő fájlt.